Amire csak egy kutya képes

A Határ út metrómegállójának aluljárója nem egy vidám hely. Én már csak tudom: fél éve minden reggel összeszorul a gyomrom, mikor áthaladok rajta munkába menet. Földön fekvő, lépcsőn ülő, otthonukat és reményüket vesztett embereket látok, akik közül a legtöbben már rég feladták, és reményvesztettségüket, fájdalmukat már fél kilenckor itallal homályosítják el.

Minden alkalommal vannak új arcok, de legtöbbjüket már jól ismerem. Sokan hangoskodnak, veszekednek, kéregetnek, próbálnak valahogyan kontaktust teremteni a körülöttük lévő világgal. Kivéve egy férfit. Ő csak ül. Nem lóg ki igazán a többiek közül, sem korában, sem megjelenésében. Valamiért mégis sokkal szomorúbb, mint bárki más abban az aluljáróban. A fejét legtöbbször leszegi, szinte lehetetlen a szemébe néznem, de ha mégis sikerül, akkor is csak egy üres tekintet mered vissza rám.

Így volt ez ma este fél hét körül is, mikor szokás szerint az orrom előtt ment el a metró. Lesétáltam a lépcsőn a peronra, hogy türelmesen kivárjam a következő szerelvényt, amikor hirtelen valami nekiment a lábamnak. Először megijedtem, de aztán, mikor lenéztem, láttam, hogy egy kutya dörgölőzött a combomhoz, aztán tovább is ment, hogy a mellettem álló utassal is ugyanezt tegye.
A blöki egy idősebb nénivel volt, jó magyar “utazó kutyához” méltóan szájkosarat viselt, és szemmel láthatóan abban reménykedett, hogy ha minél több ember lábához nyomja oda a pofáját, akkor az az értelmezhetetlen és kényelmetlen kiegészítő előbb-utóbb valahogy lekerül róla.
Mosolyogva sétáltam a teljesen meghatározhatatlan felmenőkkel rendelkező eb mögött, amikor hirtelen olyasmire lettem figyelmes, amitől ezúttal nem a gyomrom, hanem a torkom rándult össze.

homeless.jpg

Az ember, akin az elmúlt hat hónapban semmilyen érzelmi reakciót nem láttam, felállt a megszokott helyéről, és odasétált a kutyához, aki mintha csak megérzett volna valamit nem dörgölőzött, nem ficánkolt, csak farokcsóválva hagyta, hogy a férfi simogassa.
Sosem gondolkodtam azon, hogy ennek az embernek milyen lehetett a múltja, van-e családja, vagy hogy miként is került az utcára, de azt a csillogást, amit láttam a szemében, azt hiszem sosem fogom elfelejteni.

Három perc volt az egész, hiszen megérkezett a metró, és a néni, a kutya és én is felszálltunk a szerelvényre, a férfi pedig ott maradt. Ő a kutyát nézte, amíg be nem csukódott az ajtó, én pedig róla nem tudtam levenni a szemem.

Nem tudom, hogy mi lesz, ha holnap újra látom. Jó eséllyel újra visszasüpped a csendes magányba, amiből ugyanúgy nem tudják majd kizökkenteni az emberek. Mert erre csak egy kutya képes.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s