NŐ. ERŐ. IJESZTŐ?

Erősnek lenni sokszor nem választás kérdése, hanem eszköz a túléléshez. Egy olyan világban, ahol az önzés általános, és ahol nőként sokszor annyi pofont kapunk az élettől, hogy ha az a testünket és nem a lelkünket érné, minden egyes nap kék-zöld foltokkal mászkálnánk az utcán, ott akarva-akaratlanul megkeményedünk. És ez nem csak akkor van így, ha valaki karrierista.

Ezt a két dolgot a külső szemlélő hajlamos összemosni.

Igen, a munka sokszor segít. Ha a privát életedben az önbecsülésedet acélbetétes bakanccsal tiporják, akkor a munka az, ami megteremti az egyensúlyt. Az ott elért sikerek képesek visszaadni a magadba vetett hitet, és fenntartani a hullámok fölött.

Igen, a munka szokszor a biztonságot jelenti. A zavaros életedben egy olyan egyszerű terület, ahol ha jól teljesítesz, jól megy, ha nem, akkor nem. Nálad a kontroll, nem kell félned.

Igen, a munkahelyi sikerek képesek arra, hogy olyan mennyiségű adrenalinnal töltsenek el, amitől egyre többet akarsz, és ha nem figyelsz, áteshetsz a ló túloldalára.

De a munka szeretete sokszor nem ok, nem belénk kódolt tulajdonság vagy gyerekkori vágy beteljesedése, csak egy következmény.

A háttérben sokszor egész egyszerűen az áll, hogy rengetegszer csalódunk, túl sok rossz tapasztalatunk van, folyamatosan megégetjük magunkat, ha valakinek megnyílunk. Ezt van, aki úgy dolgozza fel, hogy depressziós lesz, akad, aki képtelen egyedül lenni, mert úgy érzi, nem tud önállóan boldogulni. És bizony van olyan is, aki – sokszor tudat alatt – egy páncélt épít maga köré, hogy többet ne történhessen vele olyasmi, ami fájdalmat okoz.

Ha egy férfi egy ilyen nővel találkozik, nem kétlem, hogy az az erő és határozottság, amit ez a páncél áraszt magából, sokszor ijesztő, sőt néha visszatetsző. De ha az illető veszi a fáradtságot arra, hogy egy kicsit jobban a dolgok mélyére nézzen, akkor lehet, hogy meg fog lepődni. Jó eséllyel azt fogja tapasztalni, hogy ezek a nők szeretnék a legjobban, hogy valaki bontsa le az őket körülvevő falat, vagy legalább segítsen nekik ebben az egyáltalán nem egyszerű munkában. Mert igazából a legerősebb emberek – nemtől függetlenül – néha igenis szeretnének gyengék lenni, vagy legalábbis találni valakit, aki mellett olykor azok lehetnek.
A baj csak az, hogy ez egy ördögi kör. A bezárkozás és a megközelíthetetlenség álcája ugyanis megakadályozza, hogy a valódi probléma a felszínre kerüljön. Aki fél attól, hogy megnyíljon, hogyan is beszélne erről? Éppen ezért, ha olyan férfival találkoznak, aki nem olvas a sorok között, akkor ismét rossz tapasztalat éri majd őket, ettől pedig a fal csak még vastagabb lesz, a helyzet pedig egyre reménytelenebb.

Ezért lenne fontos, hogy a férfiak kellő érzelmi intelligenciával kezeljenek egy ilyen helyzetet, és próbáljanak meg segítséget adni ezen a téren. (Milyen irónikus, hogy azok a nők, akik gyakorlatilag mindent megteremtenek maguknak az életben, sokszor épp a legalapvetőbb dolgokban szorulnak mások támogatására, nem?)

Persze érthető az is, ha valaki nem akar ilyesmibe belebonyolódni. Nyilván sokkal könnyebb egyből megvenni az igazgyöngy-ékszert a boltban, mint annak minden nehézségével és kényelmetlenségével együtt alámerülni érte, felhozni a kagylót, kiügyeskedni belőle a gyöngyöket, amiket utána még szerkesztgetni is kell. Sőt, azt sem feltétlenül mondom, hogy amit így talál valaki, biztosan értékesebb lesz, mint amihez könnyedén jut hozzá. De azt érdemes észben tartani, hogy ez is benne van a pakliban.

Ha olvasod ezt a posztot, kérdezheted, hogy miért csak a nőkről írok? Ennek kettős oka van. Az egyik adja magát: én is nő vagyok. A másik sem túl komplikált: Nem igazán hallottam még férfiakra rossz szót azért, mert túl erősek, határozottak vagy sikeresek. Ez legtöbbször a nőket érinti. Ez valahol érthető, ugyanakkor azt is gondolom, hogy ezek a kritikák legtöbbször csak a felszínt kapirgálják és nem néznek a dolgok mélyére, nem keresik meg a valódi okokat.

Miért írtam meg ezt a posztot?

Talán kicsit terápiás jelleggel.

Nem titok, hogy én is küzdök ezen a téren, és nyugodtan elmondhatom, hogy ez a küzdelem egyáltalán nem könnyű, és nem is fájdalommentes, még akkor sem ha kívülről ez (sem) látszik.

Nem könnyű, mert rengeteg területen sokat köszönhetek annak, hogy olyan vagyok, amilyen. Az önállóságom, a határozottságom, a munkám, a gondolkodásom, az erőm alapvető része az életemnek és a személyiségemnek. Ezekről nem szeretnék, és nem is fogok lemondani. Ugyanakkor bármilyen borzasztó nehéz is elfogadnom, be kell látnom, hogy azok a dolgok, amik az életem egyik felében a siker zálogát jelentik, máshol hátráltatnak. Nekem és sok más nőnek kell megtalálnunk az egyensúlyt. Hiszek benne, hogy létezik ilyen, csak nagyon elszántan kell keresni.

Nem fájdalommentes, mert most látom csak, hogy hány olyan “rangon aluli” helyzetbe mentem bele emiatt, amibe nem kellett volna, és mennyi időt pazaroltam el olyan emberekre, akikre nem kellett volna.

Nem fájdalommentes, mert visszanézve tisztán látom, hogy hány olyan embert veszítettem el emiatt idejekorán, aki nekem fontos volt, és akinek erről a fent leírtak miatt valószínűleg a mai napig fogalma sincs.

Featured image:
Varga Bernadett

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s