Munka – magánélet. Egyensúly vagy integráció?

A vállalati szférában állandó téma az, hogy miként lehet összehangolni a munkát és a magánéletet. Az a jobb, ha valaki 5-kor leteszi a lantot és utána elfelejt mindent, ami a feladataival kapcsolatos, vagy az, ha bármikor elérhető és hadba állítható, cserébe nap közben elintézi ügyes-bajos dolgait? Mi a hatékonyabb üzleti szempontból és vajon át tud-e állni valaki egy új működésre, ha a személyiségéből más fakad?

Már nem újkeletű, hogy a munka-magánélet témával mindenki foglalkozik. A munkáltatók azért, mert ezzel növelhetik dolgozóik elégedettségét, az álláskeresők pedig azért, mert érthető okokból a munkahely választás egyik fő szempontja az, hogy privát életüket fenn tudják-e tartani amellett, hogy teljesítik a feléjük támasztott elvárásokat.

Az elmúlt évtized során a munka-magánélet egyensúly kifejezés minden HR-es kézikönyvébe bekerült, minden konferencián és szakmai fórumon szó esett róla. Valós megoldás azonban kevés született, hiszen mondjuk ki, ezt az egyensúlyt akkor lehet igazán fenntartani, ha a munkavállalók nincsenek túlterhelve, nem kell túlórázniuk, és nem adnak nekik irreális határidőket.
Ha ezekkel komoly probléma van, akkor hiába ad egy cég sok minden mást. Szervezhet családi rendezvényt, egészségnapot, sport eseményt, alapíthat óvodát, ezek mind csak a felszínt kapargatják, a tüneteket kezelik.

A közelmúltban kialakult egy új álláspont a témában, ami szerint a vállalati szférában a munka és magánélet egyensúlya helyett integrációról kell beszélnünk, hiszen mindannyiunk életének alapvető része a munka, hogyan is tudnánk ezt leválasztani a privát szféránkról?
Ez a szemlélet ma még kezdeti stádiumban van a magyar piacon, ám a nyugati példákat látva valószínűsíthető, hogy ez lesz az irány, amibe mi is haladunk majd.

De mi is a különbség két dolgozó között, ha az egyik szeparátor, a másik pedig integrátor?

SZEPARÁTOR

A szeparátor az, aki valószínűleg nemcsak a munkájában, de az élete többi részén is merev határvonalakat rajzol. Ő az, akit, ha két perccel az után hívsz, hogy kilépett az irodából, már biztosan nem fogja neked felvenni a telefont. Ő befejezte a munkát mára, nemhogy értekezni nem akar már irodai ügyekben, de még beszélni sem akar a feladatairól. Otthon sem hozza szóba a bent történteket, maximum akkor, ha valami nagyon kiemelkedő dolog történt, ami esetleg a családra is hatással lehet. Felmondás, fizetésemelés, prémium, céges utazás.
A szeparátor otthon nem dolgozik. Még ha nem is megy be az iroda épületébe, akkor is inkább keres egy nyugodt kávézót, nem akarja munkával “beszennyezni”  a lakást.
Ő nem keres barátokat a cégénél. Köszöni szépen megvannak a sajátjai, akikkel este egy sör mellett nem a főnökről, vagy a kollégákról “kell” beszélgetnie. Számára sokkal fontosabb, hogy a privát élet értékei kössék össze őket.
Párt sem választana munkahelyi környezetből, hiszen szerinte a közös munkáltató megmérgez egy kapcsolatot, és ha esetleg az egyik fél vállalatot vált, azzal párhuzamosan a házasság is megromlik.

INTEGRÁTOR

Számára felüdülés, ha úgy osztja be az idejét, ahogy akarja. Ha éppen a privát élete megkívánja, délben kiugrik az okmányirodába megújítani a jogosítványát, vagy elmegy a cukrászdába a gyermeke szülinapi tortájárért.
Ha nap közben nagyon elfárad, kimegy egyet sétálni, kiszellőzteti a fejét, mindezekért cserébe pedig nem jelent számára problémát az, hogy este, ha megvacsorázott, megnézte a kedvenc sorozatát és lefektette a gyerekét, akkor még egy órácskára (vagy kettőre…) bekapcsolja a céges laptopot, és elintézi a teendőit. Hétvégén is rápillant a leveleire és ha azt látja, valami nagyon sürgős történt, akkor akár meg is válaszolja azt.
Telefonon szinte mindig elérhető, kivétel persze a színház, mozi, iskolai rendezvény, orvosi vizsgálat és a hasonló események.
Szívesen jár össze a kollégáival, sőt a barátsághoz hasonlóan a párkapcsolatában is erősítő tényezőnek érzi, a közös munkahelyi hátteret. Úgy érzi, ez segít az ismerkedésben, hiszen elkerülik a kínos csendeket, később pedig könnyebbség, ha az, akivel megosztja, mi nyomja a lelkét, ismeri a helyzetet és annak szereplőit is akár.

0cd13d3.jpg

Azt, hogy ki melyik típusba sorolható, rengeteg különböző tényező befolyásolhatja: élethelyzet (például családi állapot), életkor (melyik generációban szocializálódott az illető), eddigi tapasztalat (vannak szeparátorok, akiket, ha nagy nehezen rá tudnak venni arra, hogy próbálják ki az integrációt, átállnak a “másik oldalra”), munkakör (azok, akik számára érdekes a munkájuk, szeretik csinálni, sokkal könnyebben engedik elmosódni a határokat) és még sok minden más is képbe jöhet.

Személy szerint azt gondolom, hogy az integráció valós megoldás lehet arra, hogy lehessen munkánk és mellette élhessük az életünket is. Az, hogy nincs megkötve a kezünk abból a szempontból, hogy mikor, mit csináljunk, elképesztő lehetőségeket rejt magában. Elkerülhetjük pl. azt, hogy az egész hétvégénk ügyintézéssel teljen, hiszen normál esetben a legtöbb intézmény bezár, mire a munkahelyünkön végzünk. A gyerekünknek sem kell feltétlenül mindig az utolsóként távozni az oviból és a kutyánknak is haza tudunk ugorni megsétáltatni.
Ehhez persze sok mindenre szükség van:

  1. Akkor dolgozhatunk így, ha kollégáink is ezt teszik. Hiszen az nem működik, hogy én nap közben magánügyeket intézek, este hatkor dolgozom, de senkit nem érek el, hiszen az összes munkatársam 5-kor kikapcsolta a telefonját. Persze ez fordítva is igaz, ha azok, akik a munkaidő határait szorosan betartva végzik a feladataikat nem érnek el engem nap közben, akkor nehezen fognak előre haladni az ügyek.
  2. Szabályokra van szükség.Ugyancsak az egységes értelmezéshez szükséges lehet – főleg eleinte – hogy még a rugalmas munkaidőt is némiképp szabályok közé tereljük. Mikor kell mindenképp elérhetőnek lennünk? Mindennap rugalmasan dolgozunk, vagy csak a hét néhány napján? Ehhez hasonló kérdéseket érdemes már a legelején átgondolni a problémák elkerülése végett
  3. Technológia szükséges. Ha szeretném állandóan látni a leveleimet, akkor olyan telefonra és olyan levelező rendszerre van szükségem, ami ezt lehetővé teszi. A szándél hiába van meg, ha a megvalósítás nem működik.
  4. Megfelelő munkakörben kell dolgoznunk. Sajnos mindig lesznek olyan pozíciók, ahol nem mi osztjuk be az időnket. Egy bolti nyitvatartás, egy színházi előadás időpontja például olyan fix kereteket jelölnek ki, amelyeken nem tudunk túllépni.
  5. Változtatni kell a kultúrán. Fontos mindenkinek megértenie, hogy a munka és magánélet integráció nem jelentheti azt, hogy bármelyik oldalról is időt veszünk el. Ha heti átlagot nézzük, nem lehetséges az, hogy 80%-ban privát ügyeket intézünk, és közben úgy teszünk, mintha kicsit dolgoznánk is, mert akkor a feladataink nem fognak haladni, ez pedig előbb-utóbb szemet szúr majd.

Nagy kérdés azonban, hogy mikor érjük el azt a pontot, amikor egy ilyen munka módszer valóban működőképes lesz, és a fenti összetevők mind előállnak.
Az is kérdés, hogy azok, akiknek a személyiség zsigerből tiltakozik az integrátor szerep ellen “belekényszeríthetőek-e” ebbe?

Az biztosan látszik, hogy a munka-magánélet kérdés továbbra sem megy ki a divatból,inkább az értelmezése lesz, ami finomodik. Azt a kérdést azonban, hogy ez az új felfogás valóban tudja-e kezelni a túlterheltség kérdését, és gyökerestül megoldani a problémát, csak az idő válaszolhatja meg.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s